Makovecz tevékenységének első másfél évtizedét zárja le; az azalatt kiforrott tektonikai alapképletet önti nagyszabású építészeti formába. Az itt megfogalmazott szintézis az alépítmény és felépítmény viszonya: a föld karakterű, szilárd anyagú, plasztikusan formált alap alakul át a metamorfózist kiváltó síktól felfelé könnyed, lebegni látszó tetővé, amely mintegy az égből ereszkedik alá, hogy védőburokként boruljon a belső terekre. A kétféle szerkezet, kétféle anyag, kétféle karakter, kétféle forma alulról és felülről fogadja magába a belső teret és hozza létre az emberi tartózkodásra szolgáló közeget. A ragasztott, hajlított fatartók az életmű talán legbravúrosabb szerkezetét alkotják az oldaltermek és a színházterem feletti, szintén ragasztott tartóból összeállított, rácsszerkezetű mennyezetet tartva, ahol az oldaltermek mennyezete ellensúlyt képez a nézőtér feletti, 13,5×21 méteres rácsszerkezettel, súlyával lehorgonyozva az egymást keresztező, ferde támaszokat. A tartók a nagyterem oldala mentén álló pillérek fejéről ágaznak szét, térbeliségük csak a termek közötti galériákon érvényesül. A korábbi munkákhoz képest új elem az épületben a külső és belső tér egymásba csúsztatása: az épületen belüli közlekedés rendszere, a belső funkciók csoportosítása utcajellegű, köztér-szerű helyzetet teremt, hogy a kultúrházakon belül az építéskor szokásos, ellenőrzött mozgással szemben a szabad mozgás lehetőségét hangsúlyozza. Ennek a gondolatnak a térbeli kifejezésére az épület csőszerű közlekedőzónákból és köztük elhelyezkedő tartózkodó terekből áll, de helyenként a közlekedés terei is alkalmasak huzamos tartózkodásra, másutt összemosódnak a nagyterekkel, például a galériák esetében.

Rajzok

Tervek

Fotók