„Nem tudom, hogy az, ami feledésbe merült, különbözik-e attól, ami még el se jött. Látva a földből kinőtt növényt, ismerve képességeimet, azt kell mondanom: lehetetlen. Az élet lehetetlen. És el kell ismernem, lehetséges, és úgy teszek, mintha semmit sem vettem volna észre, teszem, amit éppen teszek, mondjuk rakok a tűzre, érzem, hogy forró, látom a lángokat, tudom, hogy tűz, lobog, füst, láng és gőz elegyedik, buborékok pattannak el, sistereg, látom, de nem tudom, mi a tűz. Úgy teszek, mintha tudnám, mit csinálok, csöngetnek, megyek ajtót nyitni, megjött M., nézem, mit hozott.

Így élek és így fogok meghalni. Boldog vagyok, vagy szerencsétlen? Egy sötét világból jöttem, és most elvakulok a fénytől, vagy rabbá tettek engem, és nem láthatom az én világomat? Feledésbe merült-e minden, ami itt lehetne körülöttem, vagy el se jött még? Vagy itt van minden, ami feledésbe merült, abban az énben, aki el se jött még? Én merültem-e feledésbe, és így azt sem tudom, hogy emlékeznem lehetne, vagy emlékezhetne rám valaki, aki még nem jött el?

A magban benne van a jövőbeli fa minden porcikája. A kifejlett fa elejti magját, melyben… Szóval, aki a virágot nézi, azt mondja, szép, nem pedig azt, hogy lehetetlen. Lehetetlen, hogy a láthatatlan élet szimmetriába rendeződik, átalakítja a szervetlen anyagot, és metamorfózisról metamorfózisra haladva növekszik. Az ókori Egyiptom templomai kísérletek arra, hogy a kőoszlop lótusszá váljon, a hatalmas emberállat kőtömb felugorjon, ha felkel a nap. Miféle zavarodott emlékezés a bimbós és kinyílt lótuszfejes oszloprend, hová vezet az út, amelyet két oldalról évezredek óta néznek a mellette nyugvó kőállatok? Mire valók szunnyadó képességeink, melyekkel megérzünk régmúlt eseményeket vagy jövendő találkozásokat, helyek „hangulatát”, mivel halljuk a nem akusztikus csöndet Kongälv eldugott dombján?

Nem tudjuk, hogy az, ami feledésbe merült, különbözik-e attól, ami még nem jött el? Mi zárja el előlünk, mint láthatatlan fal azt a világot, korszakot, ahol hallottuk vagy hallani fogjuk, amit ma nem hallunk, ahol értjük és látjuk, amit értettünk és láttunk, vagy érteni fogunk és látunk majd? Ha megállunk az Atlanti-tenger partján, miért gondoljuk, hogy nyugat felől fel kellene tűnnie egy zöld szigetnek, melyet fény vesz körül? Miért hitték a tizenötödik században,  hogy el kell indulni nyugatra, az atlanti országokból a tenger felé, Törökországból Magyarországra?

A tengerből, a szárazföld láthatatlanul sugárzó pontjaiból tornyok, kősziklák emelkednek az ég felé. A kőből eleven élet formálódik, szökik a magasba. Az ég egyesülni akar a földdel. érvényesülni akar az a tüzes vonzalom, amely kifejezi, hogy ami fent van, az van lent is, és ami lent van, az van fent is.”

Makovecz Imre kézirat

Koncepció és megvalósítás: Makovecz Imre Alapítvány
Munkatársak: Berta Lilla, Gácsi Zsuzsanna, Harmath-Gyetvay Enikő, Kampis Gábor
Fordítás: Farkas Zoltán

A kiállítás anyaga összeállítása folyamatban.