Leírás

,,Nehéz megérteni, hogy a műveltség egy táj – metatermészet –, amelyben közlekednünk kell, ismernünk kell az összefüggéseket, a jeles személyek gondolatait, azok kapcsolatát más személyek, csoportok gondolataival.

Ennek a könyvnek írásai, valamint rajzai folytatásai és kezdetei mások gondolatainak. Ha azokat nem ismerjük, nemcsak a múltban, hanem a jövőre nézve is, nem értjük meg, nem látjuk, nem vagyunk benne a műveltség metatermészetében, „titkos kertjében”.

A kultúra kertjében járva egy létszférával közelebb kerülünk ahhoz a világhoz, amelyet felemelőnek nevezhetünk. Az emelkedettséget a görög esztétikonnak mondta.

Példaként: egy helyen idézőjelbe téve „világűrszélvihar”. Úgy gondoltam, hogy mondatomhoz ez a mesterséges szóösszetétel való. Ez a mesterséges szó Rilke egyik elégiájából kerül ide. Nem véletlenül. Rilke élete, célja, hangvétele nemcsak Rónayhoz vagy Pilinszkyhez, de hozzám is közel áll. Ahogy közel áll Balázs Bélához vagy Bartókhoz is. De benne van abban a szélviharban, melyben Bergson, von Hartmann, a 19. századvég W. Morrisa, ahol Kleist, ahol Csáth Géza és az osztrák Trakl, a szellemi forradalom, a megnyíló égi kapuk, a szociális igazságosság, Goethe klasszicizmusa zárt burkának felhasadása található, az ősnövény gondolatától a nyomorra meredő szemig.

A „világűrszélvihar” szó egy súlyos és veszélyes, tettre kész új pantheizmus szava, Rilke szava, mely egy 21. század eleji szövegben található.

E könyv írásaiban sok a világűrszélviharhoz hasonló szó, mondat, melyeket nem mindig jeleztem idézetként. Böcklin, Blake, de César és – horribile dictu – Max Ernst és Bergmann is közel áll hozzám, de Italo Calvino, Umberto Eco és Babits Mihály is. Sorolhatnám a neveket, akik életem elágazó ösvényein új hangulatokat, jelentős elemeket adtak ahhoz a tájhoz, környezethez, amelyben haladva éltem. Persze én is úgy járok majd, mint az egyszeri kínai festő, aki a császár parancsára olyan képet festett, mint a valóság. Ez azzal a kockázattal jár, hogy ha a császár nem találja a képet a valósággal egyenértékűnek, leütik a fejét. A császár nemet mondott. A festő így válaszolt: „Kár!” – és belépett a képbe.

Elindult a festett úton a festett dombon fölfelé és eltűnt a domb túlsó oldalán. Nem látta többé senki.”