“A Felsőkrisztinavárosi Templomban 1942-ben volt első áldozásom. Fehér bocskaiban, sapkánkon fehér toll, fehér kesztyű, a lányok fehér tüll menyasszonyi ruhában, fehér fátyol koszorú. Akkor már épült – ha jól emlékszem az új templom, aztán elért bennünket is a háború, az ostrom. Halottak, romok, oroszok, éhezés. A háború után, az éledezés éveiben az egyházközség az elhurcoltak, özvegyek megsegítésére megszervezett bennünket, tíz-tizenegy éves gyerekeket látogatni, élelmiszer, ruhacsomagokat kihordani. Hermann tisztelendő úr egy aranyozott karddal, az oltár lépcsőjén lovaggá ütött néhányunkat, Rohony Kamilt, engem, másokat, s a mai napig nem tudom, mely lovag-rend tagja vagyok azóta is. A templom hátsó frontján a nagyteremben, a háború utáni filmvetítésen, cserkészgyűlésen voltunk. Itt láttam a gróf Monte Cristo-t, a filmen a rossz kópia miatt végig esett az eső. Ebben a templomban lestem meg szüleimet, miután anyám reverzálist adott, s végre a katolikus zalai apám és kálvinista alföldi anyám Isten előtt hűséget esküdtek. Igen, ez a munka más, mint a többi, amit 1959 óta végeztem.

…

A gyermekkor nyugtalan, tragikus és mégis fénnyel áradó, egy félbehagyott majd meggyalázott helyen kell egy valahogy elkezdett templomot befejezni. Tanúja vagyok a Felsőkrisztinavárosi templom hatvan évének, küzdelmeinek, megaláztatásainak és méltóságának.

…

Hogy meddig dolgozom még, nem tudom. Lehet, hogy ez a templom az utolsó. Nem tudhatom. Nem kötöttem semmilyen kompromisszumot, csak az adottságot, az alaprajzot és a falak és a pillérek adottságait kellett tudomásul vennem. Mivel szimmetrikus az alaprajz nem volt ellenemre. A templom kétharmadának lefelé is megépülne az inverze, ahogy a sejteknek is egybevágó, szimmetrikus, de nem azonos „alteregója” is van. Ahogy a fának is van koronája föl és le egyaránt. Ahogy az Isten Fia is mielőtt az Atyához ment volna, mielőtt új testben feltámadt, pokolra szállt. A feltámadás, a megszabadulás, az új és, új föld születésének drámája csak az evilági és a nem evilágiból való szeretettől, egyesülésből és újjászületéséből származhat.

…

Sok „atlantiszi” rajz és több próbálkozás után ez a templomterv összegzése több évi munkámnak. A megszentelt növényvilág és abból is kiemelten a fa mindig is inspirált arra, hogy „szavát” behozzam a „falak közé” az én hivatásomba. A fa élettel teli statikája, a helyhez kötött, de viharálló mozgékonysága, a fa óvó, árnyékot adó ölelése és egyben az égre nyíló illatozó virágzása, „éneke” az én építészetemnek is tanácsadó tündére. Igen, tündére, mert hiányolom őket, akik elhagyták a földi teret és szeretném őket közelünkbe hozni.

…

A templom formáit ölelő „jegenyék” közül előre néző szemek, a fába költözött lélek formái. Ezekből az ablakszemekből árad a harangszó. Ezt célozta a siófoki templom is, s a temesvári, sepsiszentgyörgyi tornyok is.

A templomhajó domború gerince és bordái a mellkas-belső, a tüdő és szív, a „lélek”-zés helyét jelenítik meg, ahol megindul a lélek az áldozathozatal előtt.

Tudom, hogy ez a leírás elfogadhatatlan, költőieskedő, dagályos és üres a „tiszta”, az „újmodern” szemlélet számára. Tudomásul veszem. Mégis azt hiszem, hogy a természet – benne az ember természete – megváltása és szeretete nélkül nincs út a Teremtőhöz. Ezt a lépést, a természet átszellemítését az építészeknek meg kell tenni, s nem elégséges azt gondolni, hogy az üres fehér négyzet a semmi túloldalán szellemiséggel van tele.

…

Minden mű születésének sorrendje van. Először egy kép és vele az egész minden részletére kiterjedő „hangulat jelenik meg. Csak ez után jön a szerkezet vázlata, mindegy, hogy zenéről vagy építészetről beszélünk. A kép és hangulat kidolgozása a legapróbb részletig belemerül az anyagba. Egy mű távozása, pusztulása betartja keletkezéseinek sorrendjét – fordítva. Amikor anyaga megsemmisül, marad a kép és a hangulat. Hol van, hol a helye ezeknek, s hozzáférhető-e? Ez szemléleti kérdés. Igaz-e, hogy minden keletkezés alfája az Ige. Ha ez nem tisztázott, hanem vegyes, zavaros, nem érdemes folytatni gondolatot, nincs értelme a megértést erőltetni. Dönteni kell. Végleg. Miért? Mert ha igaz, hogy az ige, az idea, annak képe az első, akkor Isten teremtette a világot.”