„A hetvenes évek végén, a nyolcvanasak elején magam egyre-másra terveztem az új faluházakat, átalakításokat, toldásokat. Kerestük az anyagot a szinte pénz nélküli építkezésekhez. Visszatértem végleg a faanyaghoz. Jártam építőimmel az erdőt, rönköt válogatni. Egyeztetni és éleszteni a közös érdek tudatát a szocialista vezetés és a lakosság között. Az építkezések akkoriban kezdődtek el, amikor a kommunista városi vezetőknek még nem volt önálló gazdálkodási tapasztalatuk. Az egyéni gyarapodás és közösségi széthullás kora volt ez. Ebben az előbb említett közösségi széthullásban, falvak lassú elnéptelenedésében épültek első faluházaink. Akkoriban más volt várni a célt, az épület elkészültét. Mennyi veszekedés, aggodalom, összeveszés és megbékülés, a hivatalosság és az ébredező, szinte mély álmát alvó közösség közötti kötéltánc. S aztán egymás után jöttek az átadási ünnepek. Az ember úgy gondolja, hogy a mindennek, Istennek épít házat. Aztán amikor készen van, maga marad a termekben. Talán a küzdelem, a bizonytalanság volt Isten maga. S mire kész a ház, Isten kihűlt helye marad hátra, az lesz az emberé, a közösségé. Mindent megtettem, amit tudtam, hogy helyi anyagokból, olcsón, a közösség céljainak és szépre épüljön a ház. Kell a kapcsolat történelmi, geológiai környezethez, kell az anyag, és az eszme és a szépség is, de legfontosabb maga az építés drámája.” (Makovecz Imre)