„A hatvanas évek vége felé megérett bennem az az elhatározás, hogy ki kell építeni ennek a lehetőségnek, ennek a gondolkodásmódnak egy nagyobb aurát, embereket kell ebbe bevonni. Realitás volt a számomra, hogy lehetetlen egyedül élni bizonyos tudással, társakra van hozzá szükség.

Az ember a nálánál fiatalabbakban bízik sok minden oknál fogva. Így kerültem tulajdonképpen kapcsolatba az akkori harmad-negyedéves egyetemista generációval és fiatal építészekkel, akikkel azt a bizonyos Cordier-féle táblázatot kezdtük el tanulni.

Tehát nem egy antropozófus, nem egy amerikai org anikus vagy századfordulós expresszív építészeti irányzattal foglalkoztunk, hanem az volt a mániám, hogy az építésznek műveltnek kell lennie a szó legnemesebb értelmében, mert a politikai rendszer elzárja előlük az elemi információkat, amelyek nemcsak a szakma gyakorlásához, hanem a személyiség kialakításához is szükségesek.”