A megszentelt növényvilág és abból is kiemelten a fa, mindig is inspirált arra, hogy „szavát” behozzam a „falak közé”, az én hivatásomba.

A fa élettel teli statikája, a helyhez kötött, de viharálló mozgékonysága, a fa óvó, árnyékot adó ölelése és egyben az égre nyíló illatozó virágzása, „éneke” az én építészetemnek is tanácsadó tündére. Igen, tündére, mert hiányoltam őket, akik elhagyták a földi tereket, és szeretném őket közelünkbe hozni. (Babits M.)

A templom tornyait ölelő „jegenyék” közül előrenéző szemek a fába költözött lélek formái. Ezekből az ablakszemekből árad a harangszó. A tornyok ragasztott szerkezetekből készülnek. Kilengésük a szélben a szerkezetek tűréshatáráig lehetséges, a csúcsnál kb. 1,5 m. A szélben hajladozó jegenyékkel ölelt zengő szemű tornyok áldozatra szólítják fel az élő világot.

Ezt célozta a siófoki templom is, s a temesvári, sepsiszentgyörgyi tornyok is.

A templomhajó domború gerince és bordái a mellkas-belső, a tüdő és szív, a „lélek”-zés helyét jelenítik meg, ahol megindul a lélek az áldozathozatal előtt.

Tudom, hogy ez a leírás elfogadhatatlan, költőieskedő, dagályos és üres a „tiszta”, az „újmodern” szemlélet számára. Tudomásul veszem.

Mégis azt hiszem, hogy a természet — benne az ember természete — megváltása és szeretete nélkül nincs út a Teremtőhöz. Ezt a lépést, a természet átszellemesítését az építészeknek meg kell tenni, s nem elégséges az a gondolat, hogy az üres fehér négyzet a semmi túloldalán szellemiséggel van tele.